Donatien Alphonse François de Sade márki

 (Párizs, 1740. június 2. –  1814. december 2.) 

Donatien Alphonse François de Sade márki francia író, filozófus. Apját nem szerette, királyi családdal rokonságban álló anyját állítólag gyűlölte. Fiatalon került szabados életmódú, tivornyázó, kora híres tudósaival szoros levelezésben álló abbé nagybátyjához, aki neveltetését vállalta. Lelki fejlődéséről később a jezsuiták gondoskodtak. A köztudatba, mint bomlott elme, erotomán-pszichopata személyiség vonult be, az ő nevéből ered a „szadizmus” szavunk. Korának kiemelkedő filozófusa, az anarchizmus és a szexuális szabadság-szabadosság úttörője volt, aki ellenzett minden olyan társadalmi rendszert, amely korlátozza az egyént. Élete alatt egymást követő öt rezsim zárta börtönbe: XV. Lajos, XVI. Lajos, a jakobinus diktatúra, Napóleon, majd végül XVIII. Lajos, pedig ez idő alatt nem kevés változás történt a gondolkodásban.

De Sade márki a XVIII. század szellemi irányzatának, a felvilágosodásnak volt a lezárója és egyben kritikusa is. Műveiben logikusan és egyben cinikusan rajzolta meg a jövőképet, a szereplők tetteit abszurdba hajló racionalizmus irányítja, a cél annak bizonyítása, hogy az ész valójában emberellenes dolog. Sade világa nem erkölcstelen, hanem erkölcs nélküli, kegyetlen, félelmetes világ. Írásában a prostituálódott eszméket logikusan és cinikusan továbbgondolva jut el a riasztó jövőképig. A Filozófia a budoárban nemcsak az érzékek iskolája, egyszerre színházi és filozófiai dialógus, példája és paródiája a nevelő, didaktikus célzatú felvilágosító műveknek, a fejlődésregénynek, az erkölcsi mesének, és ezek mellett még a röpirat sade-i válfajából is ad némi ízelítőt. Sade itt fejti ki tételesen saját utópiáját, hogy szerinte milyen is legyen az eszményi társadalom, innen tudható meg, hogy a lopás nem bűn, hanem az anyagi javak igazságtalan elosztásának egyéni, de az igazságot helyreállító módja, hogy a nemi egyenlőtlenség úgy törölhető el, ha a nemi tevékenységre kijelölt házakban egyik héten a férfiak az önkényurak, a következő héten pedig a nők, és így tovább. A művet alkotó hét párbeszéd fokozatosan halad a nemi felvilágosítás enyhébb formáitól kiindulva az egyre keményebb leckék felé.

Szerencse, hogy mindez irodalom, nem valóság, és hogy a sok szörnyűség olyan arányokban halmozódik, hogy lehetetlen el nem gondolkodni a sade-i világ képtelenségén.

Ki hinné el, hogy de Sade márki valaha csak egyetlen nőt szeretett? Mindenki szörnyetegként gondol rá, aki aktívan hozzájárult a kínzás és a szadizmus kifejezések gazdagításához, aki semmi esetre se volt korának Rómeója. Mindezek ellenére volt egy felesége, aki nagyon szerette őt, és csodák-csodájára ő is szerette feleségét. De Sade és Renée házasságát előre elrendezték, anélkül, hogy a fiatalok ismerték volna egymást. A márkinak nem volt más választása, anyagilag rosszul állt, így belement a „nehézkes” nővel való házasságba, aki egyáltalán nem volt tetszésére. Renée-Pélagie de Montreuil, Robenadel lánya gazdag volt. Házassági kötelezettségeinek mindezek mellett eleget tesz: két fia és lánya születik. Ezzel ellentétben Donatien Alphonse de Sade egy szegény fiú volt, aki imádta a luxust, a szexuális kicsapongásokat, valamint a szerencsejátékokat.22 éves volt, mikor 1763-ban összeházasodtak. Eleinte nagyon nehezen működött a házasság. Még miután felesége életet adott első gyermeküknek, a márkiban akkor sem éledtek fel az apai érzések, és továbbra is folytatta a feslett, kicsapongó életmódot.

Mindezek ellenére az idők során kapcsolatuk mégis nagyon szenvedélyessé vált. Donatien kezdte erotikus szempontból is érdekesnek találni feleségét, még akkor is, ha az egyáltalán nem volt bájos.

Miután kegyetlen megnyilvánulásai miatt elítélték és börtönbe zárták (korbácsolás, kínzás és szex-orgiák vádjával), rádöbbent, hogy felesége sose hagyta el őt. Mi több, belement szexuális játékaiba, rituáléiba. Renée végig támogatta, amíg börtönben volt, segítsége nélkül, de Sade nem bírta volna a börtönéletet.

A márki nem változott, továbbra is bántalmazta Renée-t, aki már nem tudta elviselni férje bizalmatlanságát, állhatatlanságát és támadásait. Miután de Sade a börtönből kiszabadult, elváltak.

Közben egymást érik a szexuális kicsapongások, botrányok, börtönbüntetések. 1772-ben gyilkossági kísérlet vádjával máglyahalálra ítélik, de sikerül megszöknie. Mire visszatér, a halálos ítéletet visszavonják, mert szándékos mérgezésnek tulajdonítottak egyfajta szexuális izgatószer túladagolását. Ez évben újra feljelentik. Most egy szabadúszó prostituált fordul a törvényhez, mit sem tudván arról, hogy a párizsi bordélyokban extra fizetségért extra szolgáltatás jár. Jó pénzért különleges élvezet nyerhető, a köröm alatti viaszcsöpögtetéstől a botozáson és korbácsoláson át az anális közösülésig. Ez utóbbi gyakorlásáért egy ősrégi francia törvény halálbüntetést szabott. A törvény nevetséges, de életben van még. A korabeli párizsi arisztokrácia szerelmi életének szakértői tudják, hogy e cikkely alapján a fél Versaillest kivégezhették volna, de Sade nem ügyel a látszatra és a személye körüli botrányok a nemesség érdekeit is sértik.

1772-ben újra börtönbe kerül. Cellája kényelmes, zsúfolásig van könyvekkel és iratokkal. Sade három ember helyett eszik és ír; ekkortól számítható irodalmi munkássága.

1785-ben kiadásra kerül a Szodoma százhúsz napja. 1788-ban a Justine, majd annak felújított változata a Nouvelle Justine. Könyvei kikerülnek a párizsi utcákra, nagy a siker, de még nagyobb a felháborodás. A francia forradalom kitörésekor a többi fogollyal együtt kiszabadul. Családja ellenére lelkes hívévé lesz Robespierre-nek, hatalomra jutásakor állami hivatalt vállal. Egy idő után megundorodik a tömeges kivégzésektől, beosztásánál fogva lassíthatja azokat. Így menti meg többek közt anyósa életét, aki annakidején feljelentette és börtönbe juttatta őt. Hivatali körökben gyanússá válik, mérsékeltnek bélyegzik, és 1792 decemberében halálraítéltként letartóztatják. Robespierre bukásáig várja kivégzését, nem tudva, hogy a dugig töltött börtönök adminisztrációja pontatlan: nincs nyilvántartva melyik cellába zárták.

Börtönablaka a vérpadokra néz: gyűlöli a megtorlásokat. Undorítja és taszítja ez a szenvedély nélküli racionalizmus, a hideg fejjel elkövetett gyilkosság. Sade szerint az egyén ölhet, mert szenvedélyből teszi, ez természetes és ösztönös. Felmenti a kéjgyilkost, de elítéli a hóhért, és mindazt az apparátust, ami a hóhér mögött áll.

1801 októberében Napóleon rendőrsége letartóztatja, mint a Justine és a Juliette című hírhedten pornográf művek szerzőjét. Sade ekkor már teljesen vagyontalan, s a rámért 25 havi börtön után megtört öregember. Napóleon híres belügyminisztere, Fouché, forradalmian új ötletre lel. Felmérve mi várható még e lázadó, most már a megerősödött polgárság érdekeit sértő anarchista lelkű írótól, s megunva már a bírósági tárgyalásokat és az időhúzogatást; egy tollvonással életfogytiglani elmegyógyintézetre ítéli az író-filozófust.

Sade itt sem marad tétlen. A korabeli iszonyatos őrültekházabeli körülmények között felújítja gyermekkori kedvelt időtöltését. Elmebetegekből színi társulatot szervez és egyre híresebb előadásaikat hamarosan Párizs krémje látogatja

74 évesen, 1814 decemberében halt meg a charentoni elmegyógyintézetben.

XVIII. Lajos rendőrsége kéziratainak nagy részét elégette; a szégyenkező család nem vésette fel nevét sírkövére.